Állatvédelem

Állatvédelmi tevékenységünk magától adódott, hiszen a lovak szeretete egyben a többi állat szeretetét is magával vonzza. Tevékenységünk kicsit eltér a megszokott állatvédelemtől, hiszen nem ez a fő profilunk. Mi inkább arra törekszünk, hogy közvetve a tagjainkat rászoktatjuk a felelősségteljes állattartásra, ezért egy állatsimogatót alakítottunk ki, ahol nemcsak pulikutyák és komondorok, hanem egyéb őshonos állatok is vannak. A tagokon kívül rendszeres látogatóink az óvodák és iskolák. A gyerekeknek elmondjuk, hogy az állatokat nem elég szeretni, hanem kiszolgáltatott helyzetükben állandó törődést, gondoskodást igényelnek. Bevonjuk őket az etetésbe, gondozásba is, így közvetlenül érzékelik, hogy egy kis odafigyeléssel mennyi örömet lehet szerezni az állatoknak. Egy ember jelleme, erkölcsi fejlettsége abból is lemérhető, hogy hogyan bánik az állattal, ezért szervezünk nyílt napokat is az állatsimogatóban. Ilyenkor mi is rengeteg tapasztalatot szerzünk. Vannak iskolás osztályok, akik érdeklődve néznek körül és segítőkészek, de vannak olyanok is, akik csak ijesztgetik az állatokat, büdösnek tartják őket, maximum lefényképezik. Azt tapasztaljuk, hogy ez azon múlik, hogy a pedagógus miként motiválja őket. Egy-egy hangadó letörésével aztán helyre áll a rend. Segítenek ebben a lovasklub tagjai és pártolói. Természetesen a tudatos nevelés mellett, ha nem keressük, de mindig akad állatmentő feladatunk is. A következőkben leírunk néhány ilyen mentésta.

 

 

Disznó mentés

A horgászok már hónapok óta etettek egy elkóborolt házi sertést. Egyik délután azonban a koca kilenced magával jött elő. A kismalacok most öt hetesek lehetnek. Bejelentésre a kaposvári Kötél Speciális Mentők és a Meistro Lovasklub emberei a vasárnap délelőtti órákban befogták az állatokat, és már biztonságos helyen vannak.

Meiszterics László szerint ilyenkor mindig nehéz eldönteni, mi a helyes megoldás, mert sokaknak szívéhez nőttek a kis tarka malacok, és titkolták is a horgászok az ottlétüket, mert féltették őket. Azonban a hideg, az éhes rókák, a kukoricát arató kombájnok veszélyt jelentenek ezekre a szelíd állatokra. És az sem kizárt, hogy valakinek megjön az étvágya egy kis malacpecsenyére. Az állatsimogatóban azonban sok gyerek gyönyörködhet majd bennük, mert nagyon életre való szép kis állatok.

 

Emumentés

Az emuk úgy kerültek hozzánk, hogy a struccokért mentünk, de tévedésből először az emukhoz küldtek bennünket. Az emuk tulajdonosai viszont mindjárt el is akarták adni őket, de nem volt pénzünk csak egy névjegykártyát hagytunk ott. Egy hét múlva jelentkezett a tulajdonos, hogy mégis hozzuk el őket még ingyen is, mert nem bírja őket etetni. 5-en mentünk és lószállítóba hoztuk el őket. Ötünk közül hármat a balesetin végezték. Kinek a kezén, kinek a lábán hasították fel a bőrt az erős karmaikkal.

Azóta megszelídültek. Kifutót, karámot, ólat az állategészségügy által előírtak alapján építettünk nekik. Több tojást lett, belőlük egy kelt ki.

Kettőt elajándékoztunk Háromfára.

Két emut 2010 őszén, a nálunk kelt legfiatalabbat pedig 2011 júniusában tépte szét egy zsemleszínű és egy farkaskutya keverék eb - oltatlanok, papírnélküliek, és ráadásul a szomszéd házaknál levő „ismeretlen” kutyákról van szó.

Sajnos már csak egy maradt meg belőlük, aki egyik szemére vak, de nagyon szelíd, maximum a vendégek csillogó ékszereit csipkedi.

 

Igazmese, ahogy egy ló látta I. rész
 

Átlagos kora tavaszi napnak indult ez a nap is, úgy, mint a többi. Hideg istálló, valami szénához hasonlító sásféle, korgó gyomor, egy jó nehéz speniter, ostor helyett egy vastag bot. Portyázni indultunk gazdámmal és barátjával, hátha találunk valami kidobott mosógépet vagy használt akkumulátort, netán valami elemózsiát nekem és társaimnak.

Én sem voltam egyedül, sorstársamat, egyetlen barátnőmet, egy szürke kancát fogták mellém. Jó csaj volt valamikor, csak megöregedett és hiányzik róla úgy 100 kg. Én öt éves vagyok, bogárfekete, szintén kanca, rólam 200 kg. hiányzik. Kicsit rosszul nézünk ki, úgy is mondhatnánk, hogy elég gebék vagyunk.

A nap még javában fent volt, mikor a megszokott úton egyszercsak a zablámat balra húzták. Először azt hittük, hogy tévedés Se kocsma; se mosógép. Engedelmeskedtünk, hisz ez a dolgunk. Az aszfalt útnak hirtelen vége lett. Kicsit örültem, legalább a patáimat nem nyomják a kövek, mert hallottam már, hogy van olyan, hogy vasat vertek a társaim lábára, de én még olyat nem láttam, ezért aztán olyan a patám, mint valami totyogós kacsa lába, csak az enyém még be is van repedezve és körben szépen felpöndörödve. Gondoltam a süppedős út legalább egy kicsit enyhít a fájdalmamból.

Már majdnem nyerítettem örömömben, mikor a gumis kocsi megindult a lejtőn, rá a csánkomra. Hiába feszítettem a tartóláncot a barátnőmmel, de nem bírtunk vele, a fék nem fogott, mert nem is volt. Megbotlottam, pedig négy lábam van. A süppedős ingoványos talaj egy pillanat alatt már a szügyemig ért. Gazdám lepattant a bakról, majd szitkokat szórva bőszen üvöltözni kezdett, gondolván csökönyös lettem. Hiába ütött, hiába kiabált már nem foglalkoztam vele, mert magammal voltam elfoglalva. Arra vigyáztam, hogy a fejem ne lógjon a mocsárba és vergődtem, kepesztettem, de csak beljebb süllyedtem a 6 fokos vízbe, ami csak húzott lefelé, pedig alig vagyok 300 kg. Fejemet a nádas szélére engedtem, éreztem, erőtlen testem kezd elernyedni.

Sok mindent megéltem már, de most először kezdtem feladni. Gazdám is belefáradt a velem folytatott küzdelembe és otthagyott.

Akkor még nem tudtam, de egy néni látta mi történik velem. Kijönni nem mert, csak az ablakból figyelt. Már beletörődtem a sorsomba, mikor egy óra múlva visszajött gazdám segítségével. Összeszedtem minden erőmet, nemtörődve az újabb ütlegeléssel. Elém fogták a szürke barátnőmet és próbáltak vele kihúzatni. Láttam, ahogy a barátnőm összeszedi minden erejét, hallottam a nyögését, amit még a hangos üvöltözés sem tudott elnyomni. Még láttam, ahogy feszült kenderből font istrángból a víz fájdalmasan csöpög, ahogy csavarodik. Aztán a szürke is feladta.

Az addig szaporán verő szívem egyre lassabban kezdett verni, már nemcsak a testem hideg, de meghűlt bennem a vér is, ahogy hátrafordult. Sajnálom kedves, de nem megy. Nagyot sóhajtottunk, ahogy tekintetünk találkozott. Összedőlt bennem a világ, mert eddig még mindig mindent megoldottunk mi ketten. Az egyik hangoskodó bemászott hozzám, azt hittem talán még van remény, talán még megpróbál valamit! Kicsatolta kantáramat, majd a haslót és levette rólam a szerszámot. Kicsit megkönnyebbültem. Sokat szenvedtünk, kínlódtunk a keze alatt, de azért nem gondoltam, hogy ilyen aljas és képes itt hagyni, de mégis így tett.

A mocsár közepén egyedül maradtam. A nap már lement és én ott voltam, lassan de biztosan készülve a halálra. A sötétben arra gondoltam talán jobb is így. Otthon maradt 8 hónapos csikómnak kicsit több eleség jut, de az is lehet, hogy eladják és lesz rendes gazdája, nyakába sütnek valami számot, lóútlevele lesz, talán még vért is vesznek tőle és egyszer, még a zabot is megkóstolhatja.

Kimerültem, elfáradtam, feladtam és elaludtam. Álmomban láttam a csillagokat, valamikor engem is úgy hívtak, mert homlokomon szép fehér csillag van. Láttam a régi gazdámat, ahogy ápol, éreztem, amikor kis csikóm megnyaldossa tőgyeim.

Egyszercsak a csillagok, mintha valami szentjánosbogarak lennének, elkezdtek mozogni körülöttem. Felriadtam és emberi hangokat hallottam. Nem tudtam mit csináljak, adjak –e valami jelet, vagy inkább merüljek lejjebb.

Ha észre vesznek, lehet, hogy fejbe ütnek, de legalább úgy gyorsan vége. Ritkán hallottam ilyen hangokat. Nyugodtnak, de határozottnak tűntek. Közelebb érve láttam, hogy derékig sárosak, mellükön keresztben fehér világító csík. Láttam már ilyen egyenruhásokat. Egyre közelebb értek. Összerezzentem. Biztosan élve fognak eltemetni. Aztán valamelyik kiabálni kezdett, megtaláltuk, még él! Szemembe világítottak. Könyörgő tekintettel rájuk néztem, azt próbáltam mondani, hogy ne ássanak el. Rádióztak valami parancsnok félével beszéltek, mert még ott a mocsárban is azt mondták értettem, értettem. Én meg nem értettem. Lehet, hogy álmodom, lehet, hogy megúszom, és újra láthatom a családomat? Szirénázó autó jött, kollegáknak szólították egymást, aztán még egy autó, abból meg piros overálos fiúk ugráltak ki és két olyan lovászféle, mert rajtuk meg csizma volt. Rohantak felém lóhalálában, én meg halálfélelmemben már azt sem tudtam, mit csináljak.

Te jó Isten, még a végén megmenekülök!

Rövid tanácskozás, sürgés-forgás és egy terepjáró indult meg felém. Könnyű neki, benne 100 lóerő van, bennem meg már egy sem. Na most aztán tényleg végem van. Jött aztán majdnem eltűnt az iszapban. Olyan sáros lett egy pillanat alatt, hogy már a lámpái sem látszottak ki. Egy utánfutót vontatott. Kicsit megnyugodtam, legalább méltó helyen fogok elpatkolni. Alám húztak valami heveder félét és köteleket a lábamra és mindenhova. Úgy fonták a köteleket, mint valami pók szőné a hálót, aztán vezényszóra húzni kezdtek. Azt hittem szét szakadok. Húzzátok! - kiabált a piros ruhás, még a keresztbe csíkos el is csúszott a nagy igyekezetben. Egy fehérbőrű vékony, nagy sörényű, lehet, hogy ő is lány, mint én, csak sokkal jobb bőrben volt és csizmában kiabálta a többieknek, hogy valaki emelje a farkánál fogva is! Fájt mindenem, azt hittem kiszakad a nyakam, leszakadnak a lábaim, de jól esett ez a fájdalom, és már azt vettem észre, hogy egy utánfutón fekszem és mozdulni sem bírok.

Körülbelül egy óra telt el, hogy a szentjánosbogarakat megláttam, és már is egy utánfutón zötykölődöm, lehet, hogy a mennyország felé. Kiértünk a száraz útra. Egy újabb ismeretlen jött felém, tiszta hófehér köpenyben. Ez már a mennyország, gondoltam, de nem az volt, hanem az állatorvos, mert dokinak szólították. Megszurkált, aztán meg valami folyadék is csöpögött belém jó sokáig. Megmérte a testhőfokomat, azt mondta 34 fok. Amíg ez ott böködött a csizmások szalmával dörzsöltek, a piros ruhások meg telefonálgattak nekem szállás után. Nekem szállás?, jó vicc gondoltam, nekem, akinek olyan hosszú a szőröm, mint egy komondornak, a hideg istálló miatt a végén még bokszban fogok aludni az éjszaka. Ló létemre átesek a másik oldalamra. Tegnap még a nehéz szekeret húztam, most meg engem visznek az utánfutón, ami lassan elindult.

Csak az egyik szememmel láttam a kaposvári Pécsi utcát, ami ugyan nem szép, de nekem most mintha fényárban úszott volna. Egy lovardába érkeztünk a város túlsó szélére. Hallottam már ilyenről. Állítólag itt nem ütik a lovakat, csak sok gyerek lovagol rajtuk, és jól tartják őket.

Ahogy behúztak az istállóba a többi ló le sem vette rólam a szemét. Még nyerítettek is. Vastag szalmára fektettek. Eddig azt sem tudtam, hogy van ilyen. Fekve elkezdtem enni.

A lovak meg csak figyeltek, és mintha kinevettek volna, nem is sejtik, hogy nekem az is finom volt. Meg aztán azt sem sejtették, hogy hiába az ő híres hagyományőrző klubjuk, ugyanis másnaptól én lettem a sztár, TV stábok, riporterek, állatvédők, újságírók, még azt is megörökítették, hogyan segítenek felállni csörlők segítségével a piros ruhások.

Két nap múlva már a fűbe tudtam harapni, egy kis séta alkalmával. A csizmások közül mindig mellettem van valaki, a főnök utasította így őket, ő is jó ember lehet. Illatos vízzel mosogatják begyulladt szememet, valami sárga löttyel kenik be sebeimet, ami úgy csíp, hogy felér egy lórúgással, alig létező izmaimat masszírozzák, inaimat kékszínű zselével kenik be, ami először hűsít, később szinte forró. Egy kis séta alkalmával újra a fűbe haraphatok és tudom, hogy szeretnek, érzem, hogy értenek hozzám. Jó lenne, ha a csikóm is ide kerülne.

És még egyet szeretnék, ha valaki megköszönné annak a néninek, aki az ablakból figyelte szenvedésemet és értesítette a rendőröket. Mondják meg neki: KÖSZÖNÖM! KÖSZÖNÖM!

Bízom a csíkos ruhásokban, hogy gazdámat felelősségre vonják és köszönöm az egyenruhásoknak is a segítséget.

A Kötél Speciális Mentőknek, és a kaposvári Meistro Lovasklubnak, majd személyesen köszönöm meg, ha már tudok vágtázni. Hátamra ülhetnek, elragadom őket és az egész csapatattal, örömömben körbe vágtázom a világot, mert MEGMENEKÜLTEM!

 

Írta Bodó László a Kötél Speciális Mentők Egyesületének feljegyzései nyomán

 

 

Igazmese, ahogy egy ló látta II. rész

Sokan érdeklődtek utánam, ezért úgy gondoltam, hogy tájékoztatlak benneteket. Nemcsak érdeklődtek, de sokan a mai napig is megfordulnak az udvarban, ahol, azóta élek. Furcsa és sajnálkozó tekintetet vetnek rám „Hát ez tényleg rossz bőrben van!” mondják, nem is sejtve, hogy mennyit javultam. Elfogyasztottam egy zsák tápot, igaz az orvos megtiltotta, de a főnök egy kis marék zabot is becsempész a vályúmba.

A fehér köpenyes vett tőlem vért, majd kiderült semmi bajom, na persze azt leszámítva, hogy sajnos, azóta sem tudok egyedül felállni.

A piros ruhások felszereltek nekem egy elektromos csörlőt, aminek segítségével 3 személy négy lábra tud állítani, ugyanis eddig 12 ember kellett hozzám, minden reggel, mert annyira elhagytam magam.

Kapok egy természetgyógyászati kezelést is, mert a főnöknek van egy barátja, aki ilyen dolgokkal foglalkozik, de lovakon még nem próbálta ezidáig. Rám tesznek egy vastag takarófélét, amiben elektromágneses valamik keringenek. Tulajdonképpen nem tudom mi ez, néha kis bizsergést érzek, ami nagyon jól esik, és mintha enyhülnének fájdalmaim.

A főállatorvos is érdeklődött utánam és a rendőrséggel lefoglaltatott addig, míg az eljárás lefolytatódik. Erre azért volt szükség, mert eredeti gazdám megjelent az ügyvédje kíséretében és közölték, hogy senkinek sincs joga engem itt, az új helyemen tartani. Kicsit megijedtem, mert a főnök azt mondta nekik, hogy akár el is vihetnek, ha fel tudnak állítani, és ha kifizetik az eddigi költségeit, ami közel 100.000 Ft. Ekkor már nem is kellettem annyira neki.

Folynak a rendőrségi kihallgatások.

Közben azt is megtudtam, hogy az otthon maradt társaimat is le akarták foglalni, de a szürke barátnőmet, aki úgy nézett ki, mint én már eladták – nem rossz trükk. A kiscsikóm és a testvérem pedig nincsenek olyan rossz bőrben, így azok ott maradhattak. Szomorú nagyon, de ezzel azért egyet lehet érteni.

Így teltek a napok egészen húsvétig, amikor is a nap másképp kezdődött, mint addig, ugyanis nem a csizmás lányok, hanem a főnök volt az ügyeletes egyedül. Láttam, hogy mérges. Lehet, hogy azért, mert nem kapott húsvéti sonkát vagy azért, mert még mindig nem tudok felállni egyedül. Hamar kiderült, hogy az utóbbi miatt.

Rám akasztotta a hevedert, de csak egy kicsit emelt fel, egyik kezével elkapta a kötőfékemet és húzott előre, míg a másik kezében egy hosszú lovaglópálcát tartott, amilyet már majdnem el is felejtetem, hogyan is néz az ki és rávágott a hátamra. Úgy megijedtem, hogy majdnem felálltam!!! Kicsit pihentetett és még ordibált is, de nem vágott már csak fenyegetett. Az anyját ez már nem tréfa! gondoltam, és összeszedtem minden létező erőmet és felültem. Felpördült kacsatalpú patáimmal jól kitámasztottam magam, hátsó lábaimmal nagyot löktem magamon és három hét elteltével egyedül felálltam.

Nem tudom haragudjak-e rá, tulajdonképpen, annyira nem is fájt inkább csak megijedtem, de azt hiszem, inkább hálás vagyok neki, mert, azóta egyedül igaz igencsak erőlködve, de fel tudok állni.

Hallottam a múlt héten, amikor a fődoki azt mondta, ha nem áll föl el fog pusztulni, majd akkor küldjék be az intézetbe és felboncoljuk. Na persze dokikám, én még csak 5 éves vagyok ám, és van egy kiscsikóm is, akit még látni akarok!

A csizmások sétáltatnak minden nap, sőt még a pulikutyákkal is kergetőztem és ügettem is. Már nem kapok infúziót és féreghajtót is kaptam.

Most már csak két dolog érdekel, mi lesz gazdámmal, milyen büntetést kap, ha egyáltalán kap és mi lesz velem, örökbefogadhatnak-e, vagy visszakerülök őhozzá.

Bízom a csíkos ruhásokban, és állítólag van valamilyen törvény, amit úgy hívnak, hogy állatvédelmi törvény.

A napokban kihallgattam egy beszélgetést, afféle jó fésült emberek voltak itt és arról beszéltek, hogy végrehajtandó büntetést eddig még senki sem kapott állatkínzásért, és valószínűleg most sem fog kapni. A főnök is mondta a magáét, hogy ahelyett, hogy egyre szigorúbb feltételeket szabnak azokkal szemben is, akik normális körülmények között tartják lovaikat, sajnos az ilyen módon tartott ló, mint én, még minimum több száz lehet az országban és velünk senki sem foglalkozik.

Volt itt egy csíkos ruhás is, ő meg azt mondta, hogy ez nem ő rajtuk múlik. Kérdezem én, akkor kin múlik ez? Erre kíváncsi leszek.

Ügy van már és ész is, meg aztán ezt a szavat együtt is emlegették, azt hiszem ügyésznek hívják, állítólag rajta sok fog múlni.

Állatira kíváncsi vagyok! Majd megírom nektek.

 

Igazmese, ahogy egy ló látta III. rész

Sorsomról azért nem írtam eddig, mert azt gondoltam - a bűntető eljárás hamar lefolytatódik, és biztos lehetek jövőmben, de sajnos nem így van. Egyenlőre, csak a rendőr biztos, és az hogy egyenlőre itt maradok, amit nem is bánok, hiszen egy idegenforgalmi látványosság lettem. Most volt itt a klubban egy országos veteránautó-találkozó, és majdnem mindegyikük mondta, hogy már hallottak rólam.

Jól esett az aggódásuk. Ennyi cukor és sárgarépa, amit nekem hoztak, már lassan az egész istállónak elég. Új, ideiglenes gazdám néha ad is a boksz-társaimnak. Nem sajnálom tőlük, mert befogadtak. Miután megkaptam a szükséges oltásokat, a féreghajtót és vérvétel is negatív lett, összeengedtek velük és befogadtak. Egyedül vagyok csaj közöttük, így aztán először kaptam egy párat, de nem volt komoly. Kb. 50 kg-ot híztam, és szinte egyfolytában kívánom a pasikat.

Járt nálam egy bőrkötényes kopácsoló ember is, aki rendbe tette a patáimat, ami nem volt egy egyszerű feladat, mert nem adtam fel a lábaimat. A nevét is megmondhatom, mert nem kért egy fillért sem a főnöktől, Gedővári Györgynek hívják.

Amikor feladtam volna, addigra meg a lovász adta fel, így aztán a kovács úgy elkapott, hogy nem volt menekvésem.

Így utólag szerencsémre, mert egészen jó lett a járásom. Már kezdek hasonlítani egy lóra.

A téli 4-5 cm-es bundámat ledobtam, de néhol lekopott a szőröm teljesen, a bőrig. Ápolóm Budvig Edina aggódik értem, mert azt gondolja, valami fertőzésem van, ha kicsit jobb idő lesz le fog fürdetni és talán jobb lesz.

Naponta ő futószáraz le és suttogó módszert alkalmaz. Hangra indulok el és állok meg és lassan minden vezényszavat megtanulok, még a végén a hátamra is felülhetnek.

Néha visszagondolok a mocsárra, a szentjánosbogarakra, a pirosruhás és csíkos emberekre és már csak mosolygok. Könnyeket csal a szemembe, hogy régi barátnőm és kiscsikóm sorsa felől semmit sem tudok.

 

Igazmese, ahogy egy ló látta IV. rész

Nem tudom miért, de úgy érzem ma jó napom lesz. 2009. január 20. van reggel 8 óra. Kidugom a fejem az istállóból, a kaposvári bíróság épülete felé nézek, a házak fölött erőtlenül, de már csillog a nap. Ha úgy lesz, mint eddig akkor már gyülekeznek az épületben a gazdáim, az állatorvosok, az újságírók, mert ma lesz „volt gazdám” tárgyalása. Bármennyire is furcsa, hihetetlenül sok az érdeklődő irántam. Persze az is lehet, hogy nem irántam, inkább csak az ügy iránt, a téma iránt, amit úgy hívnak, hogy állatkínzás.

A tanya tulajdonosa, ideiglenes gazdám, mindenesetre nem mintha ijedős lenne, de már két alkalommal is életveszélyesen megfenyegették, és úgy gondolta, hogy ma itthon marad velem.

Egyik herélt, idősebb társammal kiengedett bennünket a versenypályára. Azt hitte jól meg van fagyva, kárt úgysem teszünk benne. Ő ott állt a karám szélén, és nézett bennünket. Úgy vágtáztunk körbe-körbe az öreg barátommal, hogy patáinkból tenyérnyi jeges földdarabok repültek mögöttünk a levegőbe. Alig múlt 9 óra és csörgött a telefonja, látszott rajta, hogy már várta. Három tárgyalás volt eddig. Beidézték „volt gazdámat”, és a jelenlegit is. Három állatorvost, orvos szakértőket, tanukat. Vágta helyett lépésre váltottam, és néztem az arcát, mert nagyon figyelt, gondolta - biztosan ma sem lesz ítélet.

Egyszer csak azt mondta határozottan: „Na, ez már valami!”. Nem örült látványosan, de sejtettem, hogy valami történt. Bizony történt is. Megszületett az a bizonyos ítélet, amit állatkínzás büntettében mondott ki a kaposvári bíróság. Egy év felfüggesztett börtönbüntetés, két évre felfüggesztve (mert büntetlen előéletű volt) a költségek megtérítése (közel fél millió), és a ló elkobzása. Megköszönte a tájékoztatást, aztán csak nézett engem.

Valószínűleg arra gondolt, mennyi gondot okoztam neki, közel egy év alatt, mennyit jártatott a sok lovas kislány. Egyikük különösen nagy gondot fordított rám a barátjával együtt, amikor csak tehették jöttek hozzám.

Csak nézett, és láttam rajta, hogy felidézi hogyan állított talpra, hogy összetörtem az önitatót, ha nem oda engedett ki, ami nekem tetszett, úgy összetörtem a karámot, nem is bosszúságot okozva. Egyszer jó idő volt, legelészgettem, és ő meg be akart vinni az istállóba. Most már szégyellem magam. Két hátsó lábamra álltam, és rá akartam vetni az akkor már 5 mázsára nőtt súlyomat. Még magam sem tudom megérteni, hogy tehettem ilyen undok, de sajnos sokszor előfordult, hogy valamiért kihagytam, azt is mondhatnám megmakacsoltam magam. De még ezekért sem haragudott rám. Tudta, hogy ezek régi beidegződések, amelyek nehezen múlnak el, még egy lónál is.

Valószínű azon gondolkodott, hogy most mi lesz, hiszen még meg lesz fellebbezve az ítélet. Az sem biztos, hogy olyan helyre kerülök majd, ami nekem tetszik. Egy dolog viszont megnyugtat, a régi gazdámhoz biztosan nem kerülök, mert erre ígéretet kaptam tőle.

Továbbá gondolhatott régi gazdámra is, aki, amikor látta, hogy bajban van, miket mondott a korábbi tárgyalásokon, hogy már másnap haza akart vinni, mikor még fel sem tudtam állni. Egy másik tárgyaláson azt mondta, hogy mikor látta, hogy nem tudok kijönni a mocsárból, betakart gazzal, majd hazament, és mert cukorbeteg elaludt. Mire visszament, valaki ellopott. Máskor azt is mondta, hogy már azon gondolkodott, hogy fejbe vág, úgysem talál meg senki; meg azt is, hogy azért vagyok ilyen sovány, mert a csikómat szoptattam. Még az ügyvédje is megkérdezett három állatorvost, hogy lehetséges –e, hogy a mocsárban sokkot kaptam, és attól fogytam le annyira. Azon már én is nyerítettem, mikor azt mondta, hogy nem is mások, hanem ő maga mentett ki engem.

Csak nézett, mert tudja, hogy nincs vége, lehet, hogy a neheze még most jön. Kicsit bizonytalankodott az igazságszolgáltatásban, de a bírónőt is megértette, mert nemcsak rólam, mármint egy állatról, hanem egy emberről is szó van. Olyan emberről, akinél sokkal nagyobb vétkesek szaladgálnak szabadlábon. Eszébe jutottak a fenyegetések, mert van mit féltenie meg aztán az is, hogy kezdetben mennyien érdeklődtek utánam, amikor hírnek számítottam, végül csak egyedül maradt. De megérte, mert, ez már valami!

Született egy olyan ítélet, amire még eddig nem volt példa, de sajnos még nincs vége, ha még mindig kíváncsiak vagytok, majd megírom nektek.

 

Igazmese, ahogy egy ló látta V. rész

Igazmese, ahogy egy ló látta V. rész
Mivel tudom, hogy nagy volt az érdeklődés, ezért igyekszem gyorsan hírt adni arról az ítéletről, amelyet 2009. március 16-án hirdetett ki a bíróság, most már jogerősen, és ezúttal már nem a ló szemszögéből írtam le a történteket.

Az ügyet 3 fős bírói tanács tárgyalta, azt az ügyet, amit állatkínzásnak hívnak, amelyről a vádlott többször dühöngve kirohant, hazugnak nevezve a bírónőt, a médiát, az állatorvosokat és az állatvédőket is. Ismét elmondta, hogy a ló a hirtelen sokktól fogyott le, sérüléseit az állat kimentői okozták. Igaz, hogy kicsit visszafogta a takarmányt, de egyébként a ló ilyen soványfajta volt.

A teremből kirohanva a folyosón is folytatta a szitkozódást, majd újra berohant a tárgyalóterembe. De sem a kirohanások, sem a berontások nem hatották meg a bíróságot. Rövid tanácskozás után kihirdették az ítéletet. Az egy év felfüggesztett börtönbüntetést, egy év fogházbüntetésre változtatták, kettő évre felfüggesztve, valamint a ló elkobzása, illetve a költségek (ami jelentős) megtérítése kötelezték.

Tisztelt lószeretők, lovasedzők, lovas gyerekek!

Egy éve irogattam ezt az „Igazmesét”, amellyel egyetlen célom volt: éberen tartani a médiát, az érdeklődéseteket, csupán azért, hogy legyen valami eredmény!, és lett is! Nem, mintha örülnék, azért, mert elítéltek egy embert, mert valljuk be őszintén, naponta látunk mi is, és ti is láttok hasonlókat. Bíráljuk a törvényhozókat és bíráljuk a bíróságokat, ügyészségeket. De vajon ki vállalja, hogy fotókat készít, tanukat állít, elmegy kihallgatásra, a rendőrségre, bíróságra, még akkor is, ha tudja, hogy milyen családból való a vádlott, és nem adja fel, ha kell akár egy évig is a küzdelmet, nem kis kockázatot vállalva? Engem spec, kétszer fenyegettek meg életveszélyesen, és gyanítom, még nincs vége.

Nem szeretnék valami hős színeiben tetszelegni, de vegyük tudomásul, ez ma még másképpen nem megy. Azért, mert szeretjük a lovat, még nem fognak senkit súlyosan elítélni, de valami elkezdődött. Ezt tudomásul veszi a bíróság is, és remélem tudomásul veszik az állattartók is. Bizonyíték és bátorság, na meg persze kitartás. Ehhez kelletek ti is!

Ezért irogattam nektek egy éven keresztül.

Most már csak azon vagyunk, hogy a ló egy nyugodt, biztonságos helyre kerüljön. Egy biztos, az eredeti gazdájához nem fog kerülni.

Köszönöm figyelmeteket, és érdeklődéseteket, és ha ügy van, csak hiányzik az a kis bátorság, keressetek meg bennünket, de annak is örülünk, ha megírjátok itt a vendégkönyvbe a véleményeteket, amit előre is köszönünk.

 

Postagalamb mentés

Pécsre hívták a „KÖTÉL” Egyesület – speciális mentőket eltűnt személy keresésére. A külvárosi keresés után új információkat kaptak és egy tó mellett folytatták a keresést. Ők gyalogosan, motorokkal majd csónakkal mi pedig lovakkal. Sajnos a személy nem lett meg, de egy, a hínárba rekedő, kimerült, meggyűrűzött postagalambot sikerült kimenteniük. Azóta már két fiókája kelt ki az állatsimogatónkban, mert hamar párt talált magának.

 

Rigómentés

Bejelentés a Kecelhegyi Lovassport Egyesülethez, egy feketerigó lóg lábánál fogva egy fán. Helyzetfelmérés; kell egy stoki és egy magas ember. Kapóra jön, hogy épp a tanyán tartózkodik Bánhegyi István, a kaposvári bajnok röplabdacsapat hórihorgas kapitánya.

13 óra 25 perc. A mentőcsapat a helyszínre érkezik.

13 óra 26 perc. A madarat kiszabadítják a fogságból, amely azonnal a sűrű bozótosba veti magát, és eltűnik a társaival.

Köszi a bejelentést Robi és a közreműködést Pityesz.

 

Struccmentés

Bejelentés kaptunk, hogy Kaposvártól 3 km-re struccok vannak bezárva. Egymás tetemét és ürülékét eszik. Kettő még éppen hogy csak élt a tetemek között. Szóltunk, akinek szólni kellett. Pár óra múlva a struccok Somogysárda kerültek, pedig szerettük volna, ha hozzánk hozzák őket, de ahhoz polgármesternek kellett volna lennünk.

Az állatok hosszú hónapok óta ott voltak sok ember tudtával. Azóta nincs hír felőlük.